Ma éjjel!- Franz Ferdinand és Keane- a rettentő szimetria

Nem nevezem magamat nagy zenei inyencnek, sose mélyedtem el egy műfajban sem eléggé ahhoz hogy értelmes lemezkritikákat írhassak, igaz sok kevésbé ismert bandát ismerek, de "alap zenekarok" tömkelege hagy hidegen még a kedvenc stílusaimban is. Így hát nem vagyok Rob Fleming sem maga Nick Hornby. Az viszont még egy hozzám hasonló hobbi-zenehallgatót is kizökkent ha egy hónap alatt kettő lemezben csalódik.

Sem a Franz Ferdinand, sem a Keane nem tudott összehozni egy igazán jó harmadik albumot. Talán ez egy törvényszerűség hogy a legtöbb banda elveszti a kezdeti hajrát eddigre. Még szerencse, hogy a Hivesnak sikerült a 2008-ben kijött Black And White Albummal.
A Franz Ferdinand szeretetét nem kell megmagyarázni mert az a zenekar szerintem egyértelműen fasza volt eddíg. Az első két lemez eredeti és vagány. A Tonight Franz Ferdinand ezzel szemben izzadtság szagúra sikeredett. Nem azt mondom, hogy borzasztó, de az első kettő első hallásra volt király ez pedig nem, néha pedig olyan idegesítő effektezés indul meg, hogy a hallgató már sajnálja, hogy Franz megtalálta a Nyúvévet .
A Keane már más tészta, hisz legtöbben egy Coldplay seggéből kinőtt gagyi nyáladzó indi bandának nézik de valahogy az az érzésem, hogy ez a zenekar nem olyan mint a Coldplay akik egyértelműen a sátán fanfárjain zengik be magukat mindennapjainkba, kúsznak be a fülünkbe s így alattomos módon elöbb utóbb iTunes könyvtárainkba is. Belekapaszkodnak életünk egy-egy jelentőségteljes mozzanatába és elhitetik velünk, hogy a Coldplay érzékeny zene ami a mi érzelmeinket írja le hangjegyekkel (hát egy nagy lófaszt). A Keane fájdalmas nyögdécselései ezzel szemben hitelesek voltak nekem 15-16 éves koromban, szóval bekaphatja mindenki aki a Keane-os, vagy egyéb jó kis szójátékkal akar humoros megjegyzést tenni rájuk. Persze a mostani album tényleg kínosabb elődeinél, de ez már semmit se von le a Hopes And Fears és Under The Iron Sea lemezek értékéből.